Az augusztus végi Lazio elleni
szezonnyitó talán még a legbelefásultabbak számára is izgalommal várt mérkőzés
volt. Egy új szezon, új reményekkel, hazai nyitómeccsel – ennél több nem igen
jut nekünk mostanság arra, hogy egy kicsit, egy rövid ideig bízzunk,
bizakodjunk – aminek úgy tudtunk nekiülni, hogy nem az előre kesergés, a
beletörődés határozta meg a mérkőzés előtti pillanatainkat. Aztán kiderült,
hogy a mérkőzést magát se, mert jól kezdte az évet a Milan, 3-1-re legyűrte a
fővárosiakat és tette ezt egy nem kiemelkedő, de egy olyan játékkal az első
meccsen, amire nyugodtan lehetett mondani, hogy elsőre ez biztató, erre lehet
építeni. Aztán telt-múlt az idő,
zajlottak a bajnokik és sajnos elég markánsan
körvonalazódott, hogy amíg a Serie A csapatai a szerencsétlen Parmát és Cesenát
leszámítva többnyire képesek játékban egyre inkább összeállni, addig mi
teljesen ellentétes utat járunk be és érthetetlenül haladtunk abba az irányba,
hogy a következő meccs mindig rosszabb képet fest rólunk, mint az azt megelőző.
Eléggé meglepő módon legalább azt elérte alakulatunk, hogy az ünnepekbe ne
keserű szájízzel kelljen belegyalogolni az egyszeri Rossonerónak és 4 pontot
szerezve, gólt sem kapva a Napoli, Roma duótól zártuk az évet, hogy aztán
januárra azt kapjuk, amit. Még ettől a nagy Milanokat távolról sem érintő
kerettől sem volt nagy elvárás, hogy 9 pontot összeszorgoskodjon ebben a
hónapban a bajnokikon, de minimum lehet mondani, hogy kisebb oddsszal adta a
volna a gép ezt a verziót, mint azt, hogy nem szerzünk csak egyet, azt is
idegenben, hogy aztán féltáv után már szinte papírforma meccsnek legyen
tekinthető a szezonbéli második randevúnk a Lazióval. Ennek nyomán pedig
eljutottunk odáig, hogy ennek a posztnak a címe már tegnap, jóval a meccs előtt
megszületett – erre 23 tanúm is van – annyira egyértelmű volt a történet,
hiába, hogy most mi fogadtuk őket a Hidegkutiban.
 |
| A lelátó mindent elárul! |
Na de ez volt a hálás része a
sztorinak, mesélni könnyű, a tegnapi kupameccsről írni kurva nehéz. Annyi
bizonyos, hogy, mint a mérkőzés folyamán ez kiderült Inzaghi nagyon be volt
szarva, ennek ellenére újra egy biztonságinak szánt, a gördülékenyebb támadási
lehetőséget hátráltató, nem bevállalós kezdőt tett fel, holott tudta mindenki,
ő is, hogy ez a meccs az, amit egyszerűen meg kell nyerni, különben hivatalosan
is vége a szezonunknak. Aztán jött Albertazzi kezezése nyomán a gól, majd Cana
kiállítása és ez a „páros kapcsolat” elegendő alapot szolgáltatott ahhoz, hogy
meglássuk, milyen szinten nyomja Inzaghit a meccs súlya. Várt öt percet aztán
azonnal hozta Hondát Muntariért, ami teljesen korrekt, időben történő csere volt,
eggyel több támadó volt a pályán, formációt váltottunk, ahogy azt kell. Nem
lett sok eredménye mivel teljesen mindegy milyen módon van a pályán alakulatunk,
amikor semmilyen észlelhető kivitelezési tervezete sincs. Ennek okán és a nagy
kétségbeesés oltárán az utolsó 10 percre minden mindegy alapon egy kreatívabb
középpályásra cserélte Polit és már védő helyett is csatárt hozott, miközben
Alex éket játszott. Ez így viszont már nagyon sok volt, fejreállt a csapat, régi
idők hadrendjét idéző kép tárult a szemünk elé – mondjuk 2-3-5-öt játszottunk,
de írhatnám úgy is, hogy a szezon során mutatott védekezésünket figyelembe véve inkább
0-5-5-öt. Nem jött be, nagyon nem, de semmi meglepő nincs ebben és ez ott
csúcsosodik ki, hogy egy félidőnyi emberelőny ellenére sem történt semmi
értékelhető azt leszámítva, hogy többet birtokoltuk a labdát, ami valljuk be a
gól után a kiállítás nélkül is borítékolható lett volna. Nincs kutya mely
terelgetné a juhokat a mezőn, 11 céltalan, koordinálatlan, tehetetlen
játékosunk kóricál a mészcsíkkal határolt területen és ennyi. Amikor 10-ből
1-szer sikerül passzokkal – nem felrugdalva – kihozni a labdát saját
térfelünkről, akkor mit várjunk az ellenfél kapuja előtt?!? Egy kezem elég
lenne arra, hogy megmutassa ebben a naptári évben játszott 6 mérkőzésünkön hány
darab helyzetet sikerült saját erőnkből kialakítani, ahogy arra is, ezeken a
meccseken hány gólt sikerült elérnünk.
 |
| Készségszinten elsajátított játékelemeink! |
Inzaghi felelőssége - mint ahogy
alkalmatlansága is - óriási méreteket ölt ebben, ez az ő sara, csakis az övé, a
keretet vezetni kell, ő nem tudja. Amit a meccseinken látunk az nem a játékosok
hibája és nem is a vezetőké, addig nem, amíg tény, hogy nálunk bizonyíthatóan
gyengébb képességű csapatok is képesek és tudnak akár folyamatszerűen is taktikát
kivinni a pályára, céltudatosan, tervszerűen futballozni - addig semmiképp. De könnyebb
dolga aligha lehetne az embernek, mint a Milan vezetésében bűnbakot találni,
ugyanis a maga területén mindenki felelős. Arról nem Inzaghi tehet, hogy őt ültették
le a padra, arról már annál inkább, hogy nem képes felállni. És az ne legyen
érv mellette nagy elfogultságában senkinek, hogy legalább nem adja fel és, mint
a pályán, úgy mellette, a lehetetlen helyzetekben is megpróbál mindent. Tisztába
kell tenni egyszer és mindenkorra, hogy volt egy Pippo a pályán és van most egy
Inzaghi mellette.
Sokszor halljuk, hogy a fejétől
bűzlik a hal, mi Milanosok talán manapság még többször, mint bárki más és
félreértés ne essék ez így is van. De Inzaghi felelőssége a csapat szereplése
miatt ettől még valós akkor is, ha eredendően Berlusconi és kerekasztala felelős
mindenért. Ugyanis számomra egyértelmű az a kép, hogy ezt a jelenleg tartó
folyamatot egy minimális ésszel, egy akár csak csírázó, de még teljesen ki nem
alakult koncepció mentén ugyanennyi pénzből el lehetett volna kerülni minden
megerőltetés nélkül. Mi az utólagos fizetéseket, a magas bérű ingyen igazolható
játékosokat a legrosszabb ablakon kidobott pár millió útját járjuk, ahelyett,
hogy abban a pár fiatal fiunkban bízva, azt a kevés pénzt ésszerűen elköltve
építkeztünk volna és ennek nem is lehetett így más vége. A Milan vezetősége –
és úgy egyben az egész olasz élfoci – nem jön rá, hogy a foci útja, a fiatalok
útja, a haladás útja, a változás, változtatás képességének életre hívása. Bele
se merek gondolni mennyi fiatal, lehetőségekkel teli pali rohangálhatna a
meccseinken, edzéseinken, ha Essienek, Torresek, Matrik helyett azt a keveset
Hollandiában, Dániában, Svájcban, Olaszországban vagy a régi Jugoszlávia
utódállamaiban – hogy csak pár bázist említsek – költjük el, esélyt adva annak,
hogy amellett, hogy beválhat, hosszú távú megoldást is teremt és legrosszabb
esetben nálunk ugyan be nem futó, de eladható emberink legyenek. Tökéletes
példa ennek a hozzáállásnak az életképtelenségét bizonyítani az, hogy sok ideje
már, minden évben – lassan már félévente – egy szinte teljesen új keretet kell
megismernünk, mert jönnek-mennek az emberek, mint a pályaudvaron. A szemüket
veri ki, hogy ez mennyire lehetetlen, elmeroggyant elképzelés és mégis úszunk
tovább ugyanabba az irányba. Ez a
leépítés, valamint az egész klubszinten történő kommunikáció szembeköpése
minden szurkolónak, magának a Milannak és a meznek is, és ez akkor sincs
másképp ha esetleg létezne a sokak által védőbeszédként vakon felhozott
stadionprojekt, mert az máshol is van, közben mégsem kell átélni
egyetlen szívében odahúzó embernek sem ekkora megaláztatást, ilyen bánatot,
tehetetlenséget, kilátástalanságot.
 |
| Ugye nem szorul magyarázatra vajon mire gondolhatott a költő?!? |
Na, valahol itt tartunk most, a
kis BL-ünknek is vége lett, a bajnoki szereplésünkbe fektetett álmainkat is el
lehet felejteni, eközben nem épül a csapat, nincs semmi előrehaladás a
játékunkban – sőt!!! – nincs csak a nagy üresség. Tegnap este a meccs vége felé
kijött egy büfi az orcámból, amit egy életerős valagfelőli pukkancs követett, de
ebben semmi meglepő nincs, az ember már tényleg nem tudja, hogy leokádja vagy
leszarja az egészet…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése