"Aki nem küzd, az nem fog játszani az én Milanomban” - elemzés Inzaghi csapatáról

A Milan idei teljesítménye újfent aggasztó lehet a szurkolók számára. Tudásuk alatt teljesítő, mentálisan szétesett játékosok, tehetetlen edző, üres stadion - manapság leginkább ez köthető a Milanhoz. Az egykori fény és pompa csak és kizárólag a Milan múzeum egyébként fantasztikus kiállítására jellemző. A nyári edzőváltás nem oldotta meg a Milan gondjait, sőt Inzaghi elődeiénél is rosszabb csapatot rakott össze. Elemzés az Inzaghi-féle Milanról.

Az első komoly edzői lehetőség. Komolyan vette, de a jelek szerint belebukott.

"Kontrollálni akarom a mérkőzéseket."

Inzaghi kinevezése után elmondta, célja egy proaktív, végletekig küzdő csapat, ami nemcsak eredményesen, de látványosan is futballozik. Példaként az Atletico Madridot említette, a Bajnokok Ligája döntő és spanyol bajnokság megnyerése után nem is csoda, hogy épp az okosan, jól gazdálkodó és Simeone miatt végletekig kiélezett Matracasokat emlegette. A történet azonban csak a szavak szintjéig jutott, koncepció szintjén nem valósították meg az Atletico-modellt, Inzaghi pedig minden területen fényévekre van Simeonétől.

Inzaghi év eleji nyilatkozataira érdemes egy kis időt szentelni, mert van pár érdekesség. Egyből ott van a bekezdés címében is kiemelt mondat, miszerint szeretné kontrollálni a mérkőzéseket. Az alapvető koncepcióval ez nem ellenkező mondat. Egy csapat nem csak akkor képes uralni egy meccset, ha a labda nála van. Gondoljunk csak a tavalyi Real-Bayern párharcokra, ahol csak elvétve volt a labda a spanyoloknál, mégis az történt, amit Ancelotti akart. Ugyanakkor az olasz trénernek is megvannak a maga mumusai, például a gyors ellentámadásokra épülő csapata rendre megszenved, a terület szűkítésével dolgozó és párharcokra épülő Atlético ellen. 

Pár passz és gól. Ez a mai Real.

Mindegyik esetben az a lényeg, hogy olyan mederbe kell terelni a meccset, ami a csapat szempontjából a legideálisabb eredményt hozhatja. A Bayern-Real-Atlético esetében érdemes azért megjegyezni, hogy a legtöbb meccset hasonló stílusban játszanak le, elvétve jellemző, hogy külön egy meccsre dolgoznak ki taktikát. Leginkább akkor ha valamiért hiányzik az egyik játékosuk (lásd a Real 4-4-2-es felállása Ronaldo hiányában). Három nagyon különböző csapatról beszélünk, de a maguk módján képesek kontrollálni a találkozókat.

A Bayern a leginkább domináns, a bajnokságban 70%-os labdabirtoklást tudnak felmutatni. (Mögöttük a Dortmund áll 55%-al.) Guardiola alapfilozófiája a Cruyff-féle rendszerre, a dominanciára, állandó labdabirtoklásra épül. Abban hisz, hogy akkor jár a legjobban a csapat, ha nem is engedi labdához jutni az ellenfelet. Ancelotti a gyors szélsőire épít elsősorban, így Ronaldóra és Bale-re, így nem minden meccsen ragaszkodik a labdabirtokláshoz. Nagyon figyelnek a labdakihozatalokra, 2-3 passz után már képesek gólhelyzetet teremteni. Végül ott van Simeone csapata. Az argentin tudja, hogy amennyiben a futballtudást helyezné előtérbe, akkor esélytelen lenne a legtöbb nagycsapat ellen. Így aztán ezeken a találkozókon teljesen megszállja a saját térfelét, és igyekszik minél kevesebb területet biztosítani az ellenfélnek. 

A Bayern védekezésben is dominál.

Mindegyik stílusnak megvan a maga veszélye. A Guardiola-féle csapatok gyengéi a kontratámadások. Sem támadni, sem védekezni nem tudnak igazán. Ancelotti rendszere a rangadók többségére ideális, de pont a terület szűkítését mesteri szintre fokozó csapatok ellen szenved, jelen esetben az Atléti a mumus. A gyors játékosok képtelenek kihasználni legfőbb erényeiket, a sebességüket. Kis területre szorulnak, ott pedig a kulcsembereknek nem megy. Simeone szintén képes bármelyik csapatot legyőzni, de azok az ellenfelek veszélyesek lehetnek, amik kis területen passzolgatásra nagyon jól felkészülnek. Például a Barcelona vagy a Bayern, akik a jelentős labdabirtoklási fölény miatt szinte állandóan sok cselre kényszerülnek a találkozókon. 

Az Atlético nem enged területet az ellenfélnek.

A felsorolt stílusok közül talán egyedül Guardiola lóg ki kissé, mert ő a személyes filozófiáját előtérbe helyezte a csapatépítéskor, ugyanakkor az beigazolódott, hogy a Bayern kerete bőven alkalmas több stílus elsajátítására is. Ancelotti és Simeone viszont tökéletesen vették észre, hogy mi az erőssége a játékosaiknak, ennek megfelelően kezdtek el játékrendszerben gondolkodni.

Inzaghi elsősorban két edzőre hivatkozott év elején. Korábbi edzője, Carlo Ancelotti nem meglepő, ahogyan Diego Simeone sem. Simeone jelenléte alighanem érdekesebb ebben a történetben, ugyanis ő inkább tekinthető választott példaképnek, mint a korábbi mestere. 

Simeone csapataira a tökéletes koncentráció jellemző leginkább. Nagyon ritkán hibáznak, ellenben rangadókon nagyon jó hatékonysággal használják ki a lehetőségeiket. Simeone sok erénye közül ez a legjelentősebb. Ehhez társul hozzá a szenvedélyessége, amit nagyon jó pedagógia érzékkel ragaszt át a játékosokra. Végül ott van a taktikai felkészültsége is.

Simeone a pálya szélén az egyik legaktívabb edző. Már a megjelenése is tekintélyt parancsoló.

Inzaghi alighanem elsősorban a kettes számú tulajdonsága miatt mondta elsősorban Simeonét. Játékosként hasonlóak voltak, bár Inzaghi szenvedélye posztjából adódóan sokkal kevésbé jött elő, talán leginkább a gólörömöknél tűntek ki az érzelmei.

Önmagában viszont egy szenvedélyes ember nem elegendő a padra. Ha ez a tulajdonság elég lenne gyakorlatilag bármelyik szurkoló ülhetne Pippo helyén, esetü(n)kben egy választott szerelemről van szó, mégsem valószínű, hogy holnap kap valamelyikünk egy telefont, hogy edzenénk-e a Milant.

Inzaghi legnagyobb problémája az, hogy ő sem több ennél. Elhiszem a klub iránti elkötelezettségét, a futball iránti szenvedélyét, és a játékosként elért eredményeiért továbbra is jár neki a tisztelet. De az edzősködés sokkal összetettebb annál, hogy valaki egykoron a rangadókon rendre fontos gólokkal terhelte az ellenfelek kapuját és egyébként baromira lelkes. Először is jó pedagógusnak kell lenni, aki sikeresen felkészíti a csapatát a legnehezebb helyzetekre is, másfelől pedig kell taktikai érettség is. 

Változások a csapatnál

Tassotti hetedik edzője mögött segít a csapatnak.

Inzaghi próbált új szokásokat bevezetni a csapatnál. Elődjeinél talán több figyelmet fordított a részletekre. Előtérbe helyezte például a táplálkozás fontosságát. "A Milanom játékosainak atlétaként kell élniük és táplálkozniuk." A nyár során több játékos is pozitívan nyilatkozott ezekről a döntésekről, kiemelve, hogy Inzaghinál valóban elvárás az edzésen kívüli profizmus is. 

A legnagyobb változás az edzői stábban történt, ahol az általa kiszemelt szakemberek kerültek a csapathoz. Legnagyobb visszhangot talán Vio megszerzése jelentette, aki a Fiorentinánál a rögzített helyzetekért felelt, nem is dolgozott rossz hatékonysággal. Ugyanakkor a csapat örök túlélője, Tassotti maradt, aki így a 7. edző mellett is elvállalta a másodedzői szerepkört. 

Inzaghi az igazolásokban annyival nagyobb szerepet kapott, hogy több játékos meggyőzésében is segített Gallianinak. Abban viszont nem állt be változás, hogy játékosokat nem választhatott, nagyjából az ingyen megszerezhetőek közül válogattak. Egyetlen kimondott kívánsága volt: egy ballábas tükörszélső szerződtetése, például Iturbe, Cerci vagy Douglas Costa. Hosszas nyári egyeztetések után végül megállapodtak abban, hogy tulajdonképpen Honda is megfelelő lesz erre a szerepkörre.

Ménez meggyőzésében szerepe volt Inzaghinak is.

A fegyelmezettség érdekében több olyan játékos is távolabb került a csapattól, aki korábban alapembernek számított. A Seedorf alatt kiválóan szereplő Taarabt állítólag ezért nem került a véglegesítés sorsára, és Mario Balotellire is talált végül vevőt a Milan. A Balotelli mellett hasonlóan rossz megítéléssel rendelkező Mexés ugyan nem távozott igazi kérő hiányában, de már az elejétől fogva világosnak tűnt, hogy csak sokadik számú alternatíva. A törekvést árnyalja kissé, hogy olyan játékosok is érkeztek, akik finoman szólva sem a jó munkamoráljukról híresültek el, például Ménez vagy Armero. 

Az átigazolások átgondolatlansága

Inzaghi alatt a Milan keretében voltak változások. Ezt a fentebb vázolt gondolatokra lehet visszavezetni. Sok játékos nem fért bele abba az irányelvbe, amit eredetileg meghatározott Pippo. A korábbi edzőktől örökölt olyan játékosokat, akik a mentalitásukat tekintve problémásnak tekinthetőek, erre a legjobb példa volt Balotelli. Teljesen racionális döntés, ha egy edző a saját képére formálja a csapatát, így jelen esetben is érthető. Bár az több, mint érdekes, hogy Seedorf hasonló irányultságú törekvéseit nem kísérte túlzottan nagy változás, pláne nem támogatás.

Balotelli távozásában alighanem a személyisége döntő érv volt.

Inzaghi többnyire olyan játékosokat szeretett volna a csapatában tudni, akik gyors támadásvezetésre alkalmasak, jó rúgótechnikájuk van, ugyanakkor a mezőnymunkából is kiveszik a részüket. Prototípusa ennek Bonaventura vagy El Shaarawy, bár stílusukat tekintve ők is eltérő játékosok. Ez a döntés ugyanakkor azt is magával hozta, hogy Inzaghi nem ragaszkodott a labda megtartásához, sőt a támadópotenciált egy az egyben a kontrákra helyezte. Ezzel alapjáraton nincs gond, mert a Roma és a Napoli is rendre gyors ellentámadásokkal dolgozik, nem is rossz hatékonysággal, tehát az olasz bajnokságon belül is lehet ellentámadásokat vezetni. 

Csak épp az átigazolások során kihagyták a középpálya fontosságát. Akármilyen kontracsapatot is veszünk alapul, egy hatékony, jól szűrő, gyorsan gondolkozó középpálya elengedhetetlen a sikerhez. A Roma tavaly a bombaformában lévő Strootman-De Rossi-Pjanic hármassal tudta uralni ezt a csapatrészt. Mindannyian intelligens, technikás játékosok, plusz ehhez jött hozzá Rudi Garcia rendszere, amivel hatékonnyá váltak a Farkasok labdakihozatalai. 

A Roma szíve, motorja és esze.

Ha a Milan játékosállományát nézzük, akkor egyértelmű, hogy a középpályán vannak a legnagyobb gondok. Nyáron Inzaghi három klasszikus védekező középpályással (De Jong, Essien, Muntari), egy középső középpályással (Poli) és kettő mélységi irányítóval rendelkezett (Montolivo, Cristante). Utóbbi halmazban ráadásul csak egy nagyon fiatal, rutintalan játékos volt egyből elérhető opció, mivel Montolivo visszatéréséig úgy novemberig lehetett várni. Egy jó kontracsapathoz legalább egy olyan játékosra szüksége lenne a Milannak, aki egyszerre intelligens és jó munkabírású. Elismerem nem könnyű ilyen játékosokat szerezni, pláne nem ingyen, de nem is lehetett hallani arról, hogy különösképpen keresne a Milan középpályást. Ezt a részt sikerült elintézni annyival, hogy Saponara a felkészülési meccseken kapott lehetőséget a bizonyításra, de technikájához nem társult sem elég lendület, sem elég fizikum. Az átgondolatlanságot jól jelzi, hogy az egyetlen igazán kreatív, bevetésre is alkalmas középpályást, Cristantét sem sikerült megbecsülni. Végeredményben Cristante maga kérte a távozását, ennek előzménye nyilván bizalmatlansági okokra is visszavezethető. Az eladását követően ráadásul két olyan játékos érkezett, amelyik nem tudta megfelelően pótolni. Bonaventura teljesen más szerepkörben hasznos, Van Ginkel pedig a csapat negyedik védekező középpályása lett. Ide pont nem kellett volna új játékos.

Egy finom megoldás Cristantétól.

Ezzel pedig drasztikusan leszűkültek a csapat lehetőségei. Középre egyedüli alternatíva De Jong volt, mellette középső középpályásként Muntari és Poli maradtak. Ez a hármas nem rendelkezik a szükséges intelligenciával ahhoz, hogy megoldja a védekezést és a támadást is. Tulajdonképpen minden Milannál alkalmazott lehetséges stílusra alkalmatlan ez a leosztás. Labdatartáshoz nincs elég ügyesség és intelligencia, a kontrához pedig még lendület és technika is kellene. Egyedül egy bunkerfocit játszó csapatnál tudnék elképzelni hasonló hármast, előttük még két középpályással egy karácsonyfa-alakzatban.

Télen lehetett volna kezelni a problémát, és érkeztek is új nevek. Azonban közös ezekben a játékosokban, hogy többségük nem hiányposztra érkezett. Félreértés ne essék, egyáltalán nem érkeztek rossz nevek, de három minőségi belső védő után nem volt égető szükség Palettára vagy Bocchettire, ahogyan Destro sem feltétlenül volt szükséges, tekintve, hogy hasonló stílusú és képességű játékosa már van a Milannak Pazzini személyében. Ráadásul ezt a játékost még csak nem is kedvelte túlzottan Inzaghi, a szezonban kezdőként csak kupameccsen kapott lehetőséget. A friss játékosok közül egyedül Antonellire lehet ráfogni, hogy hiányposztra érkezett, mert De Sciglio formahanyatlása és Armero bizonytalan helyzete miatt kellett egy olyan játékos, aki képes versenyhelyzetet teremteni. Talán nem is meglepő, hogy az új igazolások közül Antonelli játéka volt a leginkább meggyőző.

23 meccs alatt 17 variáció

Rami a leginkább foglalkoztatott belső védő.

A bajnokság elején kiemelkedően rossz volt a Milan védelme, ezt azonban hatékony támadásokkal sikerült kompenzálni, például olyan őrült meccsen, mint a Parma elleni 5-4-es siker. Az olasz focival kapcsolatba azonban szinte mindig igaz, hogy a legerősebb védelem nyeri a bajnokságot. Így aztán a legfontosabb feladat a hátsó alakzat stabilizálása volt.

Amennyiben a védelemben lévő neveket vesszük alapul, akkor jogos elvárás lehet akár egy elit védelem is. Jelenleg öt olyan belső védője van a Milannak, aki a képessége alapján a legtöbb olasz csapatban simán kezdő lehetne, közülük négy a szezon kezdete óta Inzaghival készül. Mégsem nevezhetjük a Milan védelmét közepesnél jobbnak, az irányadó Juventus például 18 góllal kapott kevesebbet. 

Érdekesség, hogy kapott gólokat tekintve a 10. helyen áll a Milan, míg a gólok száma a 9. helyre elegendő. Pontokban az a 11. helyre jó. Ez maga a középszerűség.

A védelem gyengélkedése két okra vezethető vissza. Az egyikről a középpálya gyengeségeinek bemutatásakor lesz bővebben szó, a másik viszont a védelmet illeti. 

Minden felállást külön színnel jelöltem. Alig fordul elő többször is ugyanaz.

Talán nem túlzás állítani, hogy a védelemben a bőség zavarával találja magát szembe Inzaghi. Mindez a mai Milanban szokatlan feladat, és túlzás lenne azt állítani, hogy hálás. Inzaghi bizonytalanságát jelzi, hogy a szezonban 23 meccsen 17 variációt próbált ki a védelemben - sokszor kényszerből - és csupán két olyan periódus volt a szezonban amikor egymás után többször is ugyanaz a kezdő futott ki a pályára. A legnépszerűbb variáció az Abate-Alex-Rami-De Sciglio, illetve a Bonera-Mexés-Rami-Armero volt, mindegyik 4-4 meccsen kapott lehetőséget a bizonyításra. 

A sok variációra több magyarázat is van. Egyfelől Inzaghi is kísérletezett párszor, amikor mondjuk az egyik friss visszatérővel próbálta pihentetni az egyik védőt. Ezek egy olyan csapat esetében, ami általában heti egy meccset játszik szükségtelen döntések, pláne, hogy a keret jelentős része tudja milyen hetente két meccset játszani. 

A sérülések sem kímélték a védelmet, többnyire ráadásul a rendszeresen problémát jelentő izomhúzódások hátráltatják a játékosok csapatba épülését.

A védőket nem kímélte a sérüléshullám.

A táblázatból kiderül, hogy szinte mindegyik védő küzdött már rövidebb-hosszabb ideig valamilyen sérüléssel. A listáról egyébként hiányzik Alex és Paletta legújabb sérülése. A brazil orrtörést szenvedett, míg az argentin-olasz izomhúzódást. 

A piros lapoknak köszönhetjük ezt a tekintetet is.

Végül amellett sem lehet elmenni (és itt megint előjön az edző felelőssége), hogy a Milan az idei szezonban 8 piros lapot gyűjtött. Ezeket többnyire védők szerezték, kivételt képez a döbbent Essien és a múlt héten hibázó López. Kapott pirosat Zapata, Armero, De Sciglio, Mexés míg Lord Bonera kétszer is megkapta a "zuhanykártyát". Ez persze nem jelenti azt, hogy hentescsapatot faragott Inzaghi a Milanból, a többsége ezeknek a lapoknak két taktikai szabálytalanságból jött össze. Mexés taplósága emelhető ki egyedül, ő meg is kapta a szokásos három meccses pihenőjét. Ez inkább annak a jele, hogy a védők sokszor kerülnek olyan helyzetbe, amikor egyedül kell megoldani a védekezést. Különösen árulkodó, hogy a szélen vannak nagyobb gondok, a lapok jelentős részét gyűjtötték be szélső védők (Bonera, Armero, De Sciglio).

A középpálya - Montolivo formán kívül

A statisztikákból kiderül, hogy a Milan középpályásai a tavalyi évhez képest szinte minden tekintetben visszaestek. Egyedül a megelőző szerelések tekintetében bizonyul egységesen hatékonyabbnak ez a csapatrész. 

Középpályásaink teljesítménye tavaly és idén. 

A legnagyobb visszaesést Montolivo esetében figyelhetjük meg. Amíg tavaly meccsenként 61 passza volt, idén átlagban 42 fűződik a nevéhez. Ezzel jelentősen csökkent a jelenléte a csapatban, egyúttal De Jong adja a legtöbb passzt meccsenként. Tavalyhoz mérten nála ez meccsenkénti 4 passzal jelent többet. Ez a csökkenés jelentősnek tekinthető, még akkor is, ha figyelembe vesszük, hogy tavaly sok meccsen lépett pályára két belső középpályással a Milan, ahol sokkal nagyobb jelenlét várható el egy játékostól, pláne egy mélységi irányítótól. Montolivo korábbi statisztikáit is figyelve, azonban az is megállapítható, hogy bár a középpálya több posztján is megfordult karrierje során, ennyire kevés passzt csak akkor adott, ha nemzetközi kupameccsen szerepelt a csapatával. A bajnokságban viszont rendre összejött neki a meccsenkénti 60 passz.

Az a tendencia, hogy a leginkább meghatározó játékos a középpályán De Jong lett, egyáltalán nem tett jót a csapatnak. Ez legkevésbé a holland hibája, aki a védekezésben továbbra is hozzáteszi a tőle elvárható maximumot, de egyéb feladatok ellátására nem alkalmas. Így az, hogy nagyobb szerepe lett a támadások elindításában, alapvetően meghatározza a csapat játékát, nem épp pozitív irányban. Montolivo bármennyire is a "szegény ember Pirlója", annyiban mindenképpen jobb döntés a kezébe adni az irányítást, hogy messze a legkreatívabb középpályása a csapatnak jelenleg. Ezt igazolja, hogy optimális esetben tőle várható a legtöbb kulcspassz a középpályásaink közül.

Montolivo fejben sincs rendben.

Idei szenvedését igazolja a romló hatékonysága is. Amíg tavaly a jónak mondható 85%-os arányt produkálta (jelentősen több passz alapján), addig idén 78% körül produkál. Ez viszont egy irányítótól nem kimondottan jó statisztika. A többi középpályás közül De Jong és Poli hatékonysága is csökkent, igaz nem kiugróan, ahogyan Muntari és Essien teljesítménye sem javult jelentősen.

Érdekes még a középpályás védekezés átszervezése is. Amíg tavaly a labdaszerzések jelentős része szerelésből származott, addig idén többnyire a megelőző szerelések dominálnak. Ez valószínűleg annak köszönhető, hogy Inzaghi így próbál minél több ellentámadás lehetőségével kecsegtető szituációt kiharcolni. Az ilyen helyzetekből sokkal jobb hatékonysággal lehet lendületből elindítani egy kontrát, egyúttal az ellenfél nehezebben készül fel a visszarendeződésre. Ennek a védekezési elvnek ugyanakkor megvan a maga kockázata is, például ha elvéti a szerelést a kilépő játékos, akkor területet hagy maga mögött, így sebezhetőbbé válik a védelem, többször is kiszolgáltatott helyzetbe hozva ezzel a védőket. A piros lapok száma azt igazolja, hogy a középpálya valóban nem tud elegendő segítséget nyújtani a védekezésben.

A statisztikák további böngészése alapján az is kiderül, hogy a középpályának a támadásokhoz sincs elegendő potenciálja. A Milan triója, az egyik legkevésbé kreatív az egész bajnokságban. Legalábbis a kulcspasszok erről árulkodnak.

A Milan középpályája kreativitásban is verhető. 

A csapat középpályásai közül Montolivo a legkreatívabb, mérkőzésenkénti 1,3 kulcspasszával. Az olasz bajnokság középpályásaival összehasonlítva azonban ez csak a 27. helyre elegendő. Őt Bonaventura követi 1,2-es átlagával a 31. helyen, azonban csak 5 találkozón szerepelt valóban középpályásként. 

Utánuk hatalmas űr található, és egészen az 54. helyig kell visszamenni, hogy ismét Milan játékossal találkozhassunk Muntari személyében. Poli a 60., De Jong a 80., Essien pedig a 83. legkreatívabb középpályás az olasz bajnokságban. 

A kevés kulcspasszhoz nagyon kevés gólpassz társul. A csapat összességében 20 gólpasszt jegyez idén. Ezek megoszlása nagyon érdekesen fest. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Bonaventura 3 gólpasszából csak egyet jegyzett a középpályán, a többit támadóként érte el.

Tanulság: a védők hasznosabbak támadásban, mint Muntariék.

A középpályáról tehát a gólpasszoknak csupán 5%-a érkezik.  

Ménez - az egyetlen gólfelelős

A középpálya gyenge hatékonysága hatással van a csatárok teljesítményére is. Elsősorban azok a játékosok szenvednek, akiket ki kell szolgálni, így a klasszikus kilenceseknek nem kimondottan ideális a mai Milanban focizni. Ezért is vált egy olyan játékos a leghatékonyabb támadóvá a Milanban, aki egyénileg képes villogni és alapvetően szereti is dédelgetni a labdát.

Mondjuk például Ménez.

Méneznek a technikája és jelenleg az önbizalma is megvan ahhoz, hogy vezére legyen a támadásoknak. Idén a ziccerek jelentős részét nagyon magabiztosan értékesítette, sokszor a legnehezebb helyzeteket is megoldotta. Góljai összességében 17 pontot hoztak a Milan konyhájára, mindösszesen egy alkalommal fordult elő, hogy a gólja nem ért pontot.

Ez a statisztika elsősorban azért elképesztő, mert a góljainak jelentős részét érte el egyéni akcióból. Ha a francia nyáron nem igazol a Milanba, akkor könnyen elképzelhető, hogy jelenleg a kiesőhelyek környékén lenne a csapat. 

Idén szerzett 12 góljának fele származott tizenegyesből, annak is a felét ő maga harcolta ki. Ebben a tekintetben tökéletes a mérlege, mind a 6 Milannak megítélt büntetőt értékesítette.

Egy kis Ménez-show.

A többi támadó formája nagyon változó. Klasszikus center pozíciójából idén összesen két gólja van a Milannak, Torres és Destro révén. A szélsők sem villognak, bár Honda kifejezetten ígéretesen kezdett. Első 8 bajnokiján 6 gól és 2 gólpassz volt a mérlege, azóta viszont 11 bajnokin maradt eredménytelen. A csapat egyik legnagyobb tehetségének tartott El Shaarawy ugyanakkor nem tudta igazolni klasszisát, 15 meccsen 1 gólja és 3 gólpassza van.

Idén nem sok oka volt az örömre.

A bajnokság elején úgy tűnt a támadókra lehet építeni, valószínűleg a legnagyobb gondok nem is itt vannak. Az első 7 meccsen szerzett 16 gólhoz hasonló szériát azonban nem produkáltak Ménezék. Az azt követő 16 meccsen 17 gólt szerzett a Milan támadógépezete, ami majdnem kereken egyes gólátlagot jelent meccsenként. A legnagyobb gond ezzel az, hogy a védelem viszont szinte minden találkozón legalább egy gólt kap (csupán 4 clean sheet a szezonban). 

Valóban ennyire gyenge a keret?

Az eddigi megállapításokból leginkább az szűrhető le, hogy a Milan a legtöbb poszton felveszi a versenyt a bajnokság többi csapatával. Középpályán azonban nagy a lemaradás az elittől. A Juventus, Roma, Napoli vagy akár a Fiorentina ezen a poszton sokkal erősebb a Milannál.

A Transfermarkt becslése szerint a Milan a 17. legértékesebb játékosállománnyal rendelkező csapat. Ezek persze valóban csak becslések, de a többi csapat valahogy mégis az élmezőnyben van a saját bajnokságában, kivételt képez a Dortmund és az Inter.

A Milan esetében valószínű, hogy torzít kissé a TFM becslése, mivel ők tényleg csak azt számolják, hogy az adott játékosok mennyit érhetnek, a Milan pedig az elmúlt években bespájzolt egy halom ingyen igazolható, 10-15 milliót kóstáló játékost, minden egyéb koncepció nélkül. 

Ehhez társul hozzá az elmúlt évek számtalan rossz döntése. Például az edzői stábban meghozott változások, a borzalmas átigazolási politika és még lehetne sorolni a dolgokat.

Galliani felelőssége is nagy a rosszul összerakott keretben.

Mindezek ismeretében nagyon rossz irány a vezetőségtől, hogy továbbra is nagy célokat fogalmaznak meg, de a piacon már teljesen más elv mentén tevékenykednek. 

Ennek a posztnak azonban a lényege az volt, hogy Inzaghi Milanját elemezzük részletesebben. Saját véleményem, hogy Pippo maximum tünete a Milan betegségének, így azt nem oldaná meg például a menesztése, maximum kezelné. Javulás biztosan lenne egy igazi edzővel, de a Milan szintjén elvárható célokról akkor sem beszélhetnénk. 

A Milan jelenleg pocsék, de közepesnél nem is lehetne jobb. Mondjuk az igaz, hogy a mostani állapothoz képest hatalmas előrelépés lenne még egy közepes Milan is. Így Inzaghinak mindenképpen mennie kell, a kérdés csak az időpont. Újabb féléves kényszermegoldás nem feltétlenül vinné előrébb a klubot, legfeljebb akkor, ha a kiesés lehetősége komolyan felmerül. Mivel jelenleg is két edzőt fizetünk, ezért biztos vagyok benne, hogy a vezetőség nem is gondolkozik a váltásban, sőt az esetleges alternatíva is kimerül Tassottiban. Nyáron viszont menthetetlenül edzőt kell szerződtetni, legalább olyan tudással és potenciállal rendelkező szakembert, mint Montella.

Fiatal, tehetséges edző.

A Milan valódi betegségére a pénz, illetve koncepcióváltás lenne a megoldás. A Berlusconi által felépített klubmodell haldoklik a befektetett tőke hiányában, így vagy érkezik egy olyan tulaj, aki újra elkezdi beleönteni a pénzt a Milanba, vagy teljesen új alapra kell helyezni a klub működését. Utóbbihoz például jó út lehet a stadionépítés, de önmagában egy saját stadion sem oldaná meg a Milan összes problémáját.