Megküzdöttünk az 1 pontért! Milan-Atalanta 0-0

 Hazai pályán lejátszottunk egy olyan mérkőzést, aminek a végén még örülhettünk is, hogy az Atalanta nem győztesen hagyta el a pályát. Valahogy mégsincs hiányérzetem. Egyik oldalon ott van az, hogy pontosan ehhez hasonló mérkőzésre lehetett számítani. Tény, hogy Bonaventura nem világklasszis, de a Milan nem bírja el az ő hiányát. Másik oldalon pedig az, hogy egyébként kifejezetten jó focit játszott az ellenfél és egészen Mihajlovics taktikai változtatásáig inkább volt kiegyenlített, meddő mezőnycsata, mintsem nagy rohamok egyik vagy másik oldalon. Mondjuk a szerb változtatásai egyenes úton vezettek az Atalanta feltámadásához, ezért nem jár pirospont a mesternek. Értékeljünk.

Korábban már említettem, hogy a jó védelemnek egyik alapja, hogy az ellenfélnek kevés helyzete legyen és ehhez olyan kapusteljesítmény társuljon, amiben nemcsak a kötelezőket fogja a kapus, hanem bravúrokat is képes bemutatni. Pontosan ezért emelhető ki az, amit a 4-3-3-ra átállás óta művel a Milan. Többnyire kevés helyzetet engednek az ellenfélnek Romagnoliék, és két elkerülhető gólt kapott a csapat. Olyat, amit egy klasszis kapus megfogott volna, de nyilván azt senkinek sem kell mondani, hogy Donnarumma még nem az. Sőt, ő ugye védeni sem tud, mint azt a múlt héten megtanultuk az Index bölcs újságírójától. A szombati mérkőzésen nyoma sem volt annak a bizonytalanságnak, ami bizonyos szituációkban érezhető volt rajta. Ezúttal sem volt tökéletes (gondolok például arra, amikor hosszas gondolkodás után szépen, röviden az ellenfélnek rúgta ki a labdát), de semmi olyan nincs a játékában, amit a rutinnal ne lehetne javítani. Az Atalanta ellen konkrétan a Milan legjobbja volt, mutatott néhány extra védést, a beadásoknál ő az úr és mindent összevetve igazi modern kapus lehet belőle. Lehetne mondani, hogy Mihajlovics utólag neki kell, hogy köszönje az egy pontot, de akár az ön-vállveregetés sem lenne túlzó, elvégre a srác egyértelműen a szerb találmánya. És azt kell mondjam, ha nem is kapunk Mihajlovicstól Grande Milant, de cserébe olyat igen, amibe beépül néhány fiatal - köztük a ma még 16 éves Donnarumma -, akkor nagyon megérte leültetni a padra. Ez ugyanis olyan húzás, amit mondjuk rajta kívül olyan edzők szeretnek megkockáztatni, mint Van Gaal. Persze Mihajlovics nem akkora kaliberű edző - mindjárt kitérünk a taktikai oldalra is -, de a védelem stabilizálása mellett egyértelműen jó döntés a srác rendszeres játszatása. 

Ha az egyik saját nevelésű játékosunkat nagyon lehetett dicsérni, akkor nem mehetünk el egy másik játékos mellett. De Sciglio újfent gyalázatosan játszott. A srác jó ideje úgy közlekedik, mint azok a távirányítós autók, amikben merül az elem. Még mozognak egy darabig, de már jóval lassabbak és nehezebben reagálnak a parancsokra. DS pont ilyen. Néha úgy tűnik, hogy képtelen eldönteni mi legyen a jó megoldás, így aztán addig vár, amíg maximum a faultot tudja bemutatni. Legalább egy ütemmel állandóan le van maradva, és az sem akadályozza meg a buta szabálytalanságokban ha már van sárgája. Calabriát nem tartom akkora tehetségnek, mint DS-t (legalábbis fiatalon érettebbnek tűnt), de talán a fejlődésében nem árt ha nem is kiáltják ki új Maldininek. De Sciglio továbbra is rejtély, láttuk mire lenne képes - de azóta évről évre gyengébben teljesít. Egy darabig biztosan nem engedném a kezdő közelébe. 

Ahogyan már említettem is, a találkozónak pont olyan képe volt, amire számítani lehetett. Először Mihajlovics próbált letámadni, de viszonylag könnyedén játszadozott az Atalanta, így nem erőltette sokáig. Helyette inkább mélyebben védekezett a Milan, ennek megfelelően sokáig helyzet se nagyon akadt. Aztán gondolt egyet Mihajlovics és behozta Kucka helyére Adrianót. A pályán ekkor összesen 4 csatár volt, közülük Niang és Cerci szélen helyezkedtek el, így váltott a csapat 4-4-2-re. A probléma leginkább a középpályán jelentkezett, ahol Montolivo kezdett fáradni, Poli pedig világéletében nem olyan játékos volt, aki egy ilyen szerepkört képes betölteni. Őszintén szólva nem is nagyon értettem mire gondolt itt Mihajlovics, mert sem irányítani, sem ütközni nem tud. Montolivo társaként valószínűleg De Jong lett volna a legalkalmasabb, aki Polinál jobban passzol és védekezik. A jelek szerint nagyon messze van jelenleg attól is Nigel, hogy akár csereként pályára léphessen. Nem mondom, hogy alaptalan Mihajlovics bizalmának hiánya, hiszen De Jongnak idén momentuma sem volt, de ha már így taktikázott, akkor nyugodtan bedobhatta volna. Maga a 4-4-2 és az offenzívabb csapat nem volt rossz elképzelés, de ebben a formában annyit sikerült elérni, hogy az Atalanta átvette az irányítást és egyre több helyzetet alakítottak ki. Ezzel pedig bármilyen furcsa is, gyakorlatilag feladta a Milan a meccs megnyerését. Persze csak annak, aki nem ismeri Cruyff híres elméletét arról, hogy ha meg akarod nyerni a meccset nem csatár, hanem védekező középpályás kell. 

A Milan így végeredményben örülhetett hazai pályán a kiharcolt 1 pontnak, de ez így belefért. A Milan nincs azon a szinten jelenleg, hogy a taktikailag legfontosabb játékost pótolja, még akkor sem, ha Niangnak voltak jó pillanatai, veszélyes(ebb) megmozdulásai. A francia ahhoz képest, hogy ez volt a sérülése utáni első meccse nagyon korrekt volt, de még mindig csak az érződik, hogy mocorog benne valami, konkrétan viszont nehéz lenne megmondani mit tud.

Az alap taktika azonban továbbra is működőképesnek tűnik, és ezúttal jó szájízzel mehet el a csapat a válogatott szünetre. Ami fontos, mert legközelebb a Juventus ellen lép pályára a Milan és 2012-ig kell visszamenni az időben, ha Milan győzelmet akarunk látni a rangadón. Azóta zsinórban 6 győzelmet ünnepelhetett a torinói csapat. Ideje megtörni ezt a szériát.