Mit tehetnek a szurkolók?

A csapat mostani szereplését megelégelő Curva Sud bojkottra szólítja fel a szurkolókat. Ennek része az, hogy nem mennek ki a meccsre, kihagyják a Casa Milant  és nem vesznek semmilyen Milanos terméket a hivatalos shopból. Eljutottak arra a pontra, amikor Berlusconiék hitegetése és a Milan egyre inkább érezhető gyengülése elfogadhatatlanná vált és ezzel az akcióval szeretnék kifejezni elégedetlenségüket. Nézzük mit is jelent ez a megmozdulás.

Végre megszólaltak az ultrák.

Nem egy helyen olvastam már, hogy az igazi szurkoló kitart a csapata mellett legyen bármilyen nehéz helyzetben is. Alapvetően ezzel a kijelentéssel egyetértek. Számomra ez a mondat azt jelenti, hogy holnaptól nem fogok más csapatnak szorítani, pusztán azért mert kikap a csapat a mondjuk Cagliaritól. Nem társul ehhez ugyanakkor vakság, így egy igazi szurkolónak arról is beszélnie kell, ami nem működik a csapatnál.

Az elmúlt években drasztikusan csökkent a bérletesek és a fizető szurkolók száma. Barbara egyes újításai új szelet hoztak például a mezeladások tekintetében, ugyanakkor ennél mélyebb változások kellenek. Azok a szurkolók, akik a kétezres évek közepén még rendszeres meccsre járók voltak és ma már legfeljebb fotelből nézik a találkozókat, valószínűleg nem lettek kisebb fanatikusok. Az történt, hogy a pénzükért cserébe közel sem kaptak akkora ellenszolgáltatást, hogy megérje a költségeket bevállalni. A jelenlegi gazdasági helyzetben ilyen racionális döntéseket is hozni kell. Az tehát, hogy elpártolnak a szurkolók a San Sirótól tünete a Milan hanyatlásának, így kijelenthetjük, hogy a szurkolók eddig is világossá tették álláspontjukat. Ilyen tekintetben a CS megszólalása fontos, az ultrák távol maradásának nagyobb súlya van. 

Gyakori kép: kevés a szurkoló a stadionban.

Ettől ők nem lesznek kevésbé Milan szerető szurkolók, sőt éppenséggel ezzel jelzik, hogy mennyire érdekli őket a csapat. 

Vannak példák a futballban, amikor a szurkolók a nehezebb helyzetben is kitartanak a csapat mellett. Példa lehet az Arsenal, ahol a stadionépítés miatt nem tudtak sztárokat igazolni, éveken keresztül a 4. hely megszerzése jelentette a szezon fénypontját. Mégis voltak fizető szurkolók. akik néha elégedetlenül, de összességében rendíthetetlenül biztatták a csapatukat. Még jobb példa a Dortmund, ahol valószínűleg a világ legcsodálatosabb szurkolótábora elfogadta, hogy a BL-ből a Bundesliga aljára kerül a csapat, a sztárok pedig távoznak. Elfogadták a változásokat, és végül két bajnoki címmel és egy BL-döntővel hálálták meg a  fanatikusok bizalmát. 

A bizalom úgy vélem ebben a kérdésben kulcsfontosságú. A szurkoló a jegyek, mezek, sálak, pólók vásárlásával támogatják a csapatot. Hogy ez mennyire működhet jól mutatja a Real Madrid, akik Perez alatt szinte minden évben megtalálják azt a játékost, aki a marketingértéke miatt már azelőtt komoly pénzeket hoz a csapathoz, hogy akár egyetlen labdaérintése is lett volna hivatalos meccsen. A szurkoló megveszi a termékeket, a jegyet és cserébe azt várja, hogy ezzel a csapat jobb legyen. A szurkoló azonban nem hülye. Akkor fogja megvenni a jegyet és a termékeket, ha azt látja, hogy ennek van értelme is. Amikor lehet bízni abban, hogy a klubvezetők valóban a csapat erősítésén dolgoznak. Amikor oda lehet állni egy projekt mögé, mert lehet tudni, hogy pár évnyi ínséges időszak után a csapat profitálni fog a kezdeti támogatásból és erősebben tér vissza. Ez a bizalom tűnt el végleg Milánóban. 

Kemény kérdések Berlusconihoz.

"Miért csaptak be minket éveken keresztül, gyors visszatérést ígérve a dicső múlthoz, aztán szakították meg pár hónap után a projekteket?"

"Mennyire szeretnének valójában visszajuttatni minket a világ tetejére? És ha már nem érzik ezt a vágyat, akkor miért hosszabbítják meg azt a szenvedést, amit a csapat lassú leépülése okoz?"

A kérdéseket elsősorban Berlusconihoz intézték. Ahhoz az emberhez, aki pénzelte a dicsőséges időszakot és aki jelenleg megköti az anyagi lehetőségeket. A felvetés azonban jogos.

A bizalom sokakban alighanem Ibrahimovic és Silva eladása után roppant meg. Egészen addig komolyan azt lehetett hinni, hogy néhány jó igazolással komoly célokért küzdhet a Milan. Az álom gyorsan összeroppant, de nem ez volt a legrosszabb a történetben. Nagyobb hiba volt az eladás módja. Az első hírekre felháborodott szurkolókat még sikerült lenyugtatni szerződéshosszabbítással és Berlusconi híresen nagy Milanos szívével. Rá pár hétre mégis Párizsban voltak a klasszisok. Aztán ígértek egy fiatalítási projektet, de miután igazoltak néhány valóban fiatal játékost, gyorsan visszatértünk a kukázáshoz. Berlusconi néhány hónapja a mostani eredményeket azzal védte, hogy egy fiatal olasz Milan van kialakulóban.

Ha akkor valóban elkezdik a fiatal olasz játékosok keresését, most akár ilyen Milan is lehetne.

Ehhez képest általában a fiatal tehetségeket távolról megfigyeljük, miközben mondjuk a Juventus lépéseket tesz értük. Zaza, Berardi, Sturaro, Rugani például az elmúlt évek termése torinói oldalon, miközben mondjuk Gabbiadiniból vagy Immobiléből szép pénzt tudtak szerezni. Mi a nagy "fiatalolaszosítás" közben két leépített tehetséget és egy eladott játékost tudunk felmutatni.

Most jutottunk el arra a pontra, amikor már az ultrák sem bírják elviselni a vezetők bénázását és a Milan leépítését. Valamit tenni kell, jelezni a változás szükségességét. Az első lépés megtörtént. Bízzunk benne, hogy észhez térnek.

Várjuk a ti véleményeteket is a témában.