Curva Sud Ungheria

Továbbra is harcban Európáért…

A tegnapi, Inter elleni mérkőzés több szempontból is kulcsfontosságúnak bizonyult. Fontos volt Seedorf jövője szempontjából, aki alighanem szívesen megtartaná edzői székét a szerződésében foglaltaknak megfelelően. A csapatnak (elméletileg) érdeke, hogy jövőre is európai porondon szerepeljen, ehhez pedig mentálisan és stratégiailag is fontos volt a kuzinok leverése. Végül, de nem utolsósorban ott vagyunk mi, szurkolók, akiket évek óta arra kárhoztatnak, hogy a nagyobb rangadókon beletörődjünk a vereségbe, esetleg döntetlenbe. Seedorf csapata ezúttal remekül vizsgázott. Az Internek momentumai sem voltak, végig kézben tartották a srácok a meccset, és ha nem is látványosan, de megérdemelten tartottuk „otthon” a három pontot.

Viszonylag kevés Inter-meccset néztem a szezon során, de lehetett tudni, hogy nincsenek igazán nagy formában. Bár Mazzari csapatát nem könnyű legyőzni (a fordulót megelőzően 6 vereségük volt, többsége rangadó), igazi döntetlenhalmozónak számít (a 15 jelenleg a legtöbb a ligában), így viszonylag sok pontot veszítettek el a szezon során. 57 pontjuk elég stabilnak tűnő helyzetben tartotta őket az EL-ért folytatott küzdelemben, mely egyes sajtóhírek szerint az egyetlen biztosítéka annak, hogy Mazzari megtarthatja az edzői székét.

A találkozót Mazzari a szokásosnak mondható 3-5-2-vel kezdte, elöl a mostanában egész jó párost alkotó argentin duóval, Icardival és Palacióval. A középpályán – talán némi meglepetésre – ott találhattuk a horvát tehetség, Kovacic nevét is, aki viszonylag kevés lehetőséget kapott eddig Mazzaritól, újabban azonban, mintha bízna benne Walter. A többi poszton nem sok meglepetéssel találkozhatott Seedorf, mert a lehető legerősebb összeállításban próbált küzdeni az Inter.

Ez utóbbit nem feltétlenül kell szó szerint venni. Már az első percekben látni lehetett, hogy melyik csapatnak fontosabb a siker. Az Inter játékosain nem igazán lehetett felfedezni annak a nyomát, hogy egy rangadón játszanak, ez pedig Seedorf malmára hajtotta a vizet. A múlt heti, Roma elleni fiaskót követően összeszedettebben játszott a csapat, ez pedig a próbálkozások számában meg is mutatkozott. Gólhelyzetekben azonban nem nagyon, bár De Jong indítását követően Kaká fantasztikus lövése a lécen csattant. Mindkét megoldás klasszis volt, nagy kár, hogy nem lett belőle gól.

A második félidőben hasonló képet láthattunk. A Milan dominálta a játékot, de igazán nagy helyzeteket nem alakított ki a csapat. Amikor már talán Seedorf is azon gondolkozott, hogy melyik támadóját küldje a pályára jött Balotelli beadása és De Jong fejese, amivel megszerezte a csapatnak a vezetést, és mint később kiderült a három pontot is. Ekkor nagyobb rohamokra lehetett volna számítani, azonban ezek elmaradtak. Mazzari próbált frissíteni, de igazán nem sikerült feltüzelnie a csapatát. Így a meglehetősen felejthetőre sikeredett városi rangadót ezúttal a Milan nyerte meg, 2010 után először.

A találkozó legérdekesebb része kétségkívül Seedorf taktikájában rejlett. A holland edzősködése alatt kipróbált néhány variációt már a csapattal (főként inkább a stíluson, mintsem a szisztémán csiszolva), végül úgy döntött, hogy egy 4-4-2, vagy 4-4-1-1 féleséggel lehet leginkább kihozni a csapatból a maximumot. Ez a rendszer hozta a pontok jelentős részét, így bízott is benne. A tegnapi találkozón viszont teljesen feladta a széljátékot, és az általa játékosként is remekül ismert 4-3-1-2-es hadrendben küldte pályára a csapatát.

A fentebbi ábrán tisztán kivehető, hogy ezúttal nyoma sem volt a korábbi széljátéknak. A két támadót, Kakát és Balotellit szokás szerint felmentette Seedorf a védőmunka alól, ellenben a középpályás négyesnek nagyon sokat kellett melóznia. Külön kiemelném Taarabt teljesítményét, aki amellett, hogy az Inter labdakihozatalát is állandóan zavarta, még a támadásépítésből is aktívan vette ki a részét. Klasszikus trequartista szerepkörben is remekül érezte magát, bár a cselei ezúttal kevésbé jöttek be (összesen 1), a csapatból a legtöbb passzt mutatta be.

A változás oka annak a felismerése volt, hogy az Inter széleken nem kifejezetten aktív (bár vitán felül kulcsfontosságú a két szárnyvédő játéka), és a kontratámadás sem tartozik a csapat fegyverei közé. Így a 4-4-2-ben hozott, dupla védelme a széleknek ezúttal feleslegesnek bizonyult, ellenben a középpálya közepére be lehetett rakni egy plusz embert. Mivel a 4-4-2-ben a két támadó nem lett volna képes állandóan fenntartani a nyomást a labdakihozatalon, ezért egy olyan embert kellett keresnie Seedorfnak, aki ezt a fontos taktikai elemet magára tudja vállalni 90 percen keresztül. Ezért tette szabadabbá Taarabtot, akkora területet teremtve előtte, amit manapság ritkán adnak egy játékos kezébe. Ez a húzás remekül működött, mivel az Inter igen körülményesen tudta csak kihozni a labdát a saját térfeléről, így már azelőtt visszazártak a Milan középpályásai, hogy egyáltalán el tudták volna kezdeni az akciót.

A másik kulcsfeladat hátul De Jong nyakába került, aki a jelek szerint a három belső középpályással bíró rendszerekben sokkal hatékonyabb játékra képes. Tegnap is magasan a csapat legjobbja volt és nem csak a gólja miatt. Hátul fontos szerelései voltak, a támadás építéséből pedig jóval hatékonyabban vette ki a részét, mint például a túloldalon hasonló szerepkörben játszó Cambiasso. Kiemelném még főként a védekezése miatt Montolivót is, aki viszont a támadásból ezúttal jóval kevesebbet vállalt.

Seedorf taktikája valószínűleg meglepte kissé Mazzarit, ennek ellenére kissé furcsa, hogy ennyire későn reagált rá. Tulajdonképpen egészen De Jong góljáig nem is próbálkozott a változtatással, akkor viszont egyből azt a játékost kapta le, aki a labdakihozataloknál rendre gondba került (Cambiasso) és egy mozgékonyabb játékossal pótolta őt (Guarin). A húzás azonban nem hozott különösebb változást a játék képében, mivel az Inter passzivitása a kolumbiai beállítása után is ugyanúgy érezhető volt.  

Az Inter támadójátékának hiányát a fentebbi statisztika is jelzi. A kiemelt oszlop tanulsága szerint a mérkőzés kapus nélkül is megnyerte volna a Milan, mivel az Inter 7 próbálkozásából egy sem talált kaput. Sőt, még súlyosabb a statisztika ha azt is figyelembe vesszük, hogy ebből a 7 kísérletből 4-et blokkolt is a Milan védelem, így tulajdonképpen 3 olyan lövésről beszélhetünk, aminek egyáltalán esélye volt eljutni a kapuig. Ugyanezek a számok a Milan oldalán a következők voltak: 14 próbálkozás, 4 kaput eltaláló lövés, 4 blokkolt kísérlet. Ezek sem ütős statisztikák, de arra elegendőek, hogy bemutassa melyik volt az aktívabb csapat az este során.

A tegnapi mérkőzés látványtalansága, sőt már-már érdektelensége (a játékosok viselkedése alapján is állítható ez) egyértelműen jelzi az olasz foci válságát. Hiszen ez a hihetetlenül alacsony színvonalú meccs papíron rangadó volt.