Curva Sud Ungheria

A 75% nyomában

Clarence Seedorf, csapata Parma elleni 4-2-es vereséget követően a Curva Sud egyik vezetőjével beszélgetve azt mondta, hogy a jelenlegi csapat 75%-ra nem tartana igényt. Kétségkívül súlyos mondat ez, melyet érdemes egy kicsit vizsgálni. Pedagógiai szempontból talán nem szerencsés fontos meccsek előtt – még ha nem is a sajtónak címezve – a játékosok jelentős részét gyakorlatilag alkalmatlannak nevezni a Milan mezre, ugyanakkor maga az állítás tartalmaz igazságot. Ebből kiindulva azt vesszük most végig, hogy kik lehetnének hasznos tagjai a következő szezon csapatának.

A kérdésfelvetés természetesen teoretikus, hiszen nehezen elképzelhető, hogy az évek óta lelkesen kukázott csapat jelentős részét egyik évről a másikra kidobják. Nem elsősorban azért, mert bárki is ragaszkodna a mostani állományhoz, ennek leginkább anyagi okai vannak. A keret annyira lyukas, hogy ha csak a kezdő minőségi feltöltésére koncentrálnának is milliókra lenne szükség. Ez pedig az elmúlt évek tendenciájából kifolyólag nem tűnik reális vagy valós célnak. Egyelőre világos, hogy Gallianiék a túlélésre játszanak, nem az a lényeg, hogy 5 év múlva fantasztikus csapatunk legyen, hanem az, hogy jövőre is legyen valami.

Eredetileg két részben terveztem ezt megírni, de azt gondolom erősen kötődik a Seedorf által elmondottakhoz két másik Milanhoz köthető személy nyilatkozata. Az egyik a tulajdonosé, Silvio Berlusconié, aki látványosan kiakadt az Atletico elleni vereség után mondván, hogy évente sokkal többet költünk a játékosok fizetésére, mint a Madridiak, mégis ők a jobbak. A másik pedig Paolo Maldinié, a klub egyik legnagyobb ikonjáé, aki szerint rossz a klubmodell, és a töltetékek, valamint ingyen igazolások helyett inkább a minőségre kellene ismét fektetni a hangsúlyt. Ez a két nyilatkozat is erősen összefügg, Seedorféval összevetve pedig talán teljesebb kép lehet a klubról.

Az olasz bajnokságban a Milan a 2. legtöbb fizetést osztja ki a labdarúgóinak. Ez konkrétan 105 millióba kerül évente a klubnak – bár meg kell hagyni, hogy ezek az adatok nem feltétlenül pontosak, hiszen még az év elején készült, amikor picit más volt a keret összetétele, de kiindulási pontnak megfelel. Nálunk csak a Juventusnál vannak magasabb fizetések, ahol 115 millióba kerül a bajnok csapat felépítése. A bajnokok ligájában jó eséllyel sokáig utolsó ellenfélként emlegetett Atletico Madrid pedig 72 milliót utal át a játékosoknak. Ezeknél a fizetéseknél jóval nagyobbak is vannak. A Real, Bayern, Barca kaliberű csapatok 200 millió környékén fizetnek évente a játékosoknak. Persze le kell szögezni, hogy az eredmények is egészen mások. Látható viszont, hogy a fizetésekben hozzánk viszonylag közel álló Juventus jóval sikeresebb nálunk. A problémáinkat nem lehet tehát pusztán anyagi okokra visszavezetni, persze látva a leggazdagabb klubok számadatait, érezhető, hogy ezen a szinten még nehezebb velük felvenni a versenyt.

A magas fizetések a legtöbb klubban a kulcsjátékosok felé mennek. A Juventus például a Buffon-Tevez-Vidal-Pirlo négyesnek fizet a legtöbbet, ami teljesen érthető és racionális döntés, tekintettel arra, hogy ezek a játékosok a jelenlegi csapat gerincét alkotják. Sőt, a további magas fizetésű játékosok is alapemberek, de legalább rendszeresen játszanak. Utóbbit is csak azért kellett hozzátenni, mert a 3 milliót kereső Marchisio újabban csak csere a szenzációsan futballozó francia titán, Pogba mögött, aki csak 1,2 milliós eurós keresettel bír. A fizetéseket végtelenül racionálisan osztják ki, és nincs az az érzete az embernek, hogy feleslegesen terhelik csak meg a klub költségvetését. Nem volt ez persze mindig így. Náluk is voltak nagy reménnyel és fizetéssel érkező játékosok, akik szépen-lassan elkezdtek gyengébben futballozni a vártnál. Ilyen volt Iaquinta avagy Amauri esete is. Mind a ketten szép pénzt tettek zsebre, és bár nem kaptak lehetőséget emiatt nem akartak különösebben eligazolni, a magas fizetésüket pedig senki más nem állta volna. Ezzel a Zebrák elég sokat szenvedtek, mire sikerült egyensúlyba hozni a teljesítményeket és pénzeket.

A Milannál nincs annyira kiemelkedő fizetésű játékosa, mint mondjuk a Juventusnak, de Kaká, Balotelli és Mexés 4 milliója így is bőven az élmezőnybe sorolja őket az olasz bajnokságban. Ugyanakkor a Juventus húzó embereivel egyenértékű fizetést tesz zsebre Montolivo, De Jong, Pazzini, Robinho, Honda és El Shaarawy. Bár nagyjából a Milanra is igaz, hogy a legjobbjainak adja a legmagasabb fizetéseket, az is érezhető, hogy jóval gyengébb képességű labdarúgókat honorálnak hasonlóan. Például nagyjából egy fizetési kategória Pirlo és Montolivo vagy Vidal és De Jong. Egyiküket sem akarom bántani, de képességek terén egyikük sem hasonlítható össze a torinói riválisok legjobbjaival.

A probléma leginkább a gondolkodásmódban rejlik. Amíg a Juventusnál számos olyan játékost igazoltak, aki a a Zebráknál lett klasszis – gondolok itt Vidalra vagy Pogbára – addig a Milannál inkább a sztárjátékosok keresése zajlott. (Hogy itt is pozitív legyen a példám, Ibrahimovicot írom.) A Juventusnál tehát eleve alacsonyabb fizetések kialakítására törekedtek a fiatal, feltörekvő játékosokkal, ez pedig kihatással volt a többi játékos fizetésére is. A Milannál viszont eleve magas fizetésekhez érkeztek még magasabb igényekkel rendelkező játékosok, amik tovább növelték az igényeket. Ibrahimovic és Silva eladása ennek a következménye volt, igaz azt nem lehetett állítani, hogy ők nem dolgoztak meg a pénzükért. Teszik ezt mind a mai napig, csak épp egy másik csapat színeiben. Emellett állandó forrása a magas fizetéseknek az ingyen igazolható játékosok. A jelenlegi keretből kiugróan sokat keres Kaká, Mexés, Montolivo, Honda vagy akár Essien. Ezekben a játékosokban közös, hogy ingyen érkeztek a csapathoz. Kaká és Essien eleve magas fizetéssel rendelkeztek korábbi csapatukban, így esetükben ez is tényező volt ennek megállapításakor. Nyilván volt egy határ, ami alá nem szívesen adták igényeiket. Ugyanakkor Mexés, Montolivo és Honda esetében inkább az játszott szerepet, hogy gyakorlatilag a fizetésekkel lehetett licitálni egy-egy játékosra. Értelemszerűen nagy szerepet játszott a döntésükben, hogy itt hajlandóak voltak a piaci fizetésükre ráígérni. A felsorolt ötösben egyébként közös pontként említhető még az is, hogy igazából egyikük sem lett igazán jó igazolás. Legalábbis a fizetéshez mérten nem húzóemberek a jelenlegi csapatban.

Ezek után ideje visszakanyarodni az első gondolathoz, mely Seedorftól származik és ahhoz a bizonyos 75%-hoz. Bár nem tudhatom kire gondolt Seedorf, úgy vélem célszerű három részre osztani a játékosokat. Biztos maradók, elgondolkoztatók és biztos távozók. A lista végtelenül szubjektív és a szerző gondolatait tükrözik, így elfogadni sem kell feltétlenül.

Maradó	Kérdéses	Távozó
El Shaarawy	Balotelli	Amelia
De Sciglio	Kaká	Coppola
Cristante	Pazzini	Mexés
Taarabt*	Abate	Bonera
Rami*	Zapata	Constant
Abbiati	Muntari	Birsa
De Jong	Montolivo	Robinho
Poli	Emanuelson	Zaccardo
Niang	Saponara	Vergara
Gabriel	Honda	Essien

*jelenleg kölcsönben, opcióval

Nagyjából sikerült három részre osztani a keretet. Az elsőbe azok kerültek akik nálam mindenképpen maradnának jövőre is. A teljesítmények alapján három játékos esetében érzek szükségesnek magyarázatot: Abbiati szerintem ideális cserekapus, nagy tapasztalattal és Milan-szívvel. A két dőlt betűvel jegyzett játékos pedig – bár nem nyújtottak kimagaslót eddig – rendelkezik annyi potenciállal, hogy később Milan-szintű játékosok legyenek. Ezért akár kölcsönadással is, de mindenképpen a klub kötelékében tartanám őket.

A második sorban vannak azok a játékosok, akik képesek lehetnek ugyan minőséget szolgáltatni, de valamilyen oknál fogva mégis kérdéses lehet-e rájuk számítani. A legnagyobb vitákat kiváltó játékosok a listán úgy érzem Kaká, Balotelli és Montolivo lehetnek, így esetükben is külön érvelek. Kaká kétségkívül hatalmas játékos volt, de jelenleg nem képes kimagasló teljesítményre. Erőnlétileg gyengének tűnik ehhez a szinthez – és kétségtelenül hatalmas szíve van, ez sajnos kevés. Balotelli épp az ellenkezője, mert a jelen klasszisa lehetne egy kicsivel több szorgalommal. Örök kérdés nála, hogy megjavul-e valamikor és ha igen hol. Emiatt a kiszámíthatatlansága miatt úgy érzem egy megfelelő ajánlat esetében érdemes elgondolkozni az eladásán. Persze csak akkor ha a pénz a csapat érdekeinek megfelelően új játékosok vásárlására fordul. Montolivo klasszikusan az a játékos, akit személyesen sokra tartok, de eddig a Milanban nem vált be igazán. Voltak jobb meccsei, de hosszútávon nem lett igazán meghatározó. Mind a három játékos esetében igaz lehet azonban, hogy jobb társak mellett kevésbé tűnnének ki a hiányosságaik, illetve inkább kidomborodnának az erényeik. Ez nagyjából a többi listán lévő játékosra is igaz.

Végül azok a játékosok kerültek, akikről azt gondolom, hogy semmilyen esetben sem tehetnek érdemben hozzá a csapathoz. Egyeseknél hozzáállásbeli, másoknál pedig képességbeli gondokat látok. Részleteiben nem is mennék bele, ennyiből szerintem érezhető, hogy ki melyikhez tartozik.

Reálisnak egyébként azt tartanám ha az első két oszlopban vázolt játékosok nagy része maradna és hozzájuk érkezne 4-5 olyan játékos, akik a jövő emberei, egyúttal minőséget hoznak. 

De ebből is látható, hogy komolyabb tőkeinjekció nélkül évekig tengődhetünk az olasz bajnokság középmezőnyében. Reméljük nem így lesz.

Érdekelne viszont a véleményetek, kedves olvasók. Ti kiket tartanátok meg, és kiket küldenétek el? Válaszaitokat a lenti kommentmezőben várjuk.